A falu történelme

  III. Endre 1291-ben kiadott kiváltságleveléből megtudhatjuk, hogy Torockón már az 1200-as években külföldről behozott bányászok laktak: osztrák, magyar és német földről érkeztek a környék bányáiba dolgozni. A magyarok nagyobb számának köszönhetően az idegenek magyarosodtak el, és nem a magyarok vegyültek el. Ennek ellenére a népviselet megőrizte a német népviselet bizonyos vonásait. Abban az időben Torockó Erdély legjelentősebb vasműves központja volt, melynek köszönhetően bányavárossá avatták, s hosszú ideig biztosította a lakosok megélhetőségé.

 Torockó Erdély legjelentősebb vasműves központja volt, melynek köszönhetően bányavárossá avatták, s hosszú ideig biztosította a lakosok megélhetőségét. Nevét a főfoglalkozást nyújtó vasbányászattól nyerte. Taraczknak nevezik még ma is egyes lakosok a vas-salakot, innen alakult a Taraczkó, később pedig a Torockó elnevezés. Pecsétje 1590-ből származik, közepén két hosszú és egy lapos ekevassal, és "Insignia Toroczko 1590" felirattal. János Zsigmond uralkodása alatt a lakosság áttért az unitárius vallásra, és azóta is Torockót e hit hívei lakják. 

 Pecsétje 1590-ből származik, közepén két hosszú és egy lapos ekevassal, és "Insignia Toroczko 1590" felirattal. János Zsigmond uralkodása alatt a lakosság áttért az unitárius vallásra, és azóta is Torockót e hit hívei lakják. 

  Az 1514-iki parasztlázadás idején történt, hogy a jobbágyok a torockó-szent-györgyi várat is fölgyújtották. Ekkor Torockónak a nagyobb biztonság okáért a várban tartott kiváltságlevelei is mind elégtek s mielőtt a polgároknak sike- — 70 riilt volna új kiváltságlevelet szerezni, azon vették észre, hogy a Thorockay család jobbágyaivá lettek. E család egyik tagjának ugyanis sikerült olyan darabot kihalászni az égett oklevelek rongyaiból, amelyen Torockó városa is úgy szerepel, mint a család birtoka.

 Ezt az oklevelet a 'Torockay-család javára a királyi kancellárián minden kifogás nélkül átírták. Könnyen ment az efféle olyan király idejében, mint a gyermek II. Lajos. Innen kezdve a torockóiak élete örökös küzdelemben múlik a zsarnokoskodó családdal. Ez először az arany és ezüst bányászat jogától fosztja meg a várost.    

1637-ben fejedelmi rendelet kényszeríti a polgárokat, hogy az arany-ezüst bányákat szorgalmasan és hiven műveljék — földesuraik számára. A sanyargatott nép hiába föllebbezett az országgyűlés elé, az ítélet mindig a hatalmaskodók javára dőlt el. 1702-ben, amikor a torockóiak pőrében ujabb igazságtalan döntés történt, a gubernium elhatározta, hogy karhatalommal kényszeríti jobbágyi szolgálatra az elkeseredett népet. Rabutin, a legvérengzőbb osztrák tábornok 1702. nov. 17-én éjjel meglepvén Torockót, a templom kerítése mögé húzódott népet körűifogta. Két bátor férfi: Ekkárt András és Szabó Gergely birák erélyesen tiltakoztak népük üldözése ellen,  — 71 — amire az osztrák zsoldosok megrohanták ezeket, agyba-főbe verték, majd a templom előtt készített bitófára akasztották. Többek kivégzését az akadályozta meg, hogy egy katonatiszt tanácsára a város legszebb leánya leeresztett hajjal, térden csúszva kért kegyelmet számukra a földesúrtól. A kegyelem ára egy kötelezvény aláírása volt, amelyben a torockóiak lemondanak minden előbb vitatott jogukról. Az ekkori szenvedéseket két év múlva ujabbak követték, amikor br. Tiege osztrák tábornok fölégette és irtotta, pusztította a kuruc érzelm várost. A súlyosabb csapás mégis az előbbi volt, mert a felülkerekedett zsarnokok folyton zaklatták és szipolyozták a szegény bányászokat. Igazságukat sok költség, fáradság, pőrlekedés sem derítette ki, míg végre az 1848. szabadelv törvények meghozták nekik is a várvavárt szabadságot. A szabadságharcban Torockó teljes erejével részt vett. Míg fiatalsága a távolban harcolt a hazáért (a 11, 32 és 73-ik honvéd zászlóaljakban) addig otthonát az idősebbekből alakult nemzetőr csapattal védte a körűlözönl oláhság ellen. Egy alkalommal csellel mentették meg a városukat az elhamvasztástól. Este, mikor az oláhok gyujtogatásra, rablásra készen már a város körűi lappangtak, 40-en kilopódzkodtak a Székelyk alá s a magukkal vitt dobokkal,  — 72 — trombitákkal zajt ütve, azt a látszatot keltették, hogy az aranyosszéki nemzetőrök jöttek segítségükre. A csel sikerűit, az oláhok rémülten menekültek el a környékről. Ennyi viszontagság között az adott erőt Torockó népének, hogy szorosan összetartott, őseinek tradícióihoz hajszálnyira ragaszkodott. 

 A torockói népviselet, hozzáértők szerint a német és magyar viseletnek a keveréke. Az alapformák németek, ezeknek merevségét azonban a magyar hatás szelídítette, színezte, változatosabbá tette. Általában nagy változatosság jellemzi a torockói viseletet. A nőknél például különbség van a hétköznapi és ünnepi viselet között, ez utóbbi megint változik a kor szerint: más a kis leánykánál, más a felnőtt leánynál, más a fiatal menyecskénél s ismét más az idősebb asszonynál. A leányok sipujias inget viselnek, amely a vállon és a kézelőn vörös-fekete fejtővel van kihimezve. A menyecske els évében islógos inget hord, amely a himzés helyett érclemezkékkel van díszítve és nyakára fekete csipkegallér  jön. A szoknya is kétféle: fekete kösnyös és fehér kösnyős felsing (felsőing). A kösnyő a felsingtartó, amely a mellen kétfelől fölmegy és a háton egymást keresztezve a ráncos felsinghez van erősítve. A kösnyőt a mell közepén selyemből vagy bőrből készült, nagy gonddal díszített fűző tartja egybe. A kösny és fűző inkább díszül szolgál, mert a szoknyát vörös selyemből készült zsinorőv szorítja derékhoz. A köténynek, amely leányoknál zöld, asszonyoknál fekete posztóból készült, csipkés ruha a neve. A zsinórőv alatt áthúzva a csipkés ruhára jön az ővbevaló virágos selyemkendő. Hétköznap kék perkál felsinget viselnek, aminek muszuly a neve. Az asszonyok sima fekete főkötőt hordanak, melyre vékony fátyol-kendőt kötnek, a leányok pedig arany paszomántos széles pártát, amelyről hátul szalagcsokor csüng alá. Mindig piros csizmát viselnek; az ünnepi u. n. szives-csizma, mert a fejbőre szivformára van vágva. Nyárban rókaprémes ujjatlan irhabundát öltenek nyakukba, ünnepélyes alkalomkor mentét, mely fekete vagy szederjes posztóból készül, fehérbirka prémmel van bélelve, elől aranyszálakkal díszítve. Télen a bunda vagy mente alá posztó mellrevaló: oldalt gomboló, hosszú posztó mellény jön. A kisgyermekes asszonyok ujjatlan mentéjének garázna a neve. Párta-viselés alkalmával a leányok palástot öltenek, amely fekete rásából készülő, ráncos gallérköpeny. A gyöngyvarrottas karperecet kösöntyünek nevezik. A férfiak viselete sokkal magyarosabb. Részei a következők: fehér abaposztó szűk magyar nadrág szines vitézkötéssel, magas sarkú  kordován csizma, amely felül kék zsinórral van szegve, lobogós ujjú hímzett gyolcsing, vörös zsinórral kivarrott irha mellény, rókaprémes ködmöny, melyet templomba menéskör hímzett, szines posztóval díszített condrával cserélnek föl. E nagy szinérzékre valló népviselethez a torockóiak maguk készítik a díszítéseket. Gyönyör csipkét tudnak kötni, régi (butyikós) eljárással; párna-csupjaikat, kendőik szegélyét szépen meghimezik. Szobáikban a rudravaló nev hímzett szövetek a gobelinek díszít szerepét játszák. A virággal díszített bútort gyantáros-nak nevezik. 

 1848-as forradalmat megelõzõ és követõ évtizedekben kifejlõdött modern vasiparunk elõtt századok során át Erdély legjelentõsebb vasmûvesközpontja volt Torockó. A kolozsvári kereskedõk a vas félkészítményeket és készárut már a 16. században Torockóról szerzik be, és árulják saját boltjaikban vagy adják tovább távolabbi városok kereskedõinek. Apafi fejedelem idejében a pénzbeváltásnak híre kelvén, Bethlen Miklós a késõbbi kancellár, maradék pénzét befektette: ötszáz juhot vett és „egy falka vasat” Torockón. A torockói vas 1627-tõl ott szerepel az erdélyi árszabásokban, s a 17–19. századi levelek, feliratok, gazdasági számadások, vagyonösszeírások, hozománylevelek és testamentumok tele vannak a „torockói”-ként jelzett vasmunkák (ekevas, hosszúvas, singvas, kaszavas, kapa) felsorolásával. A 17–18. században Torockó vastermelését a csíkmadarasi, zalasdi és vaskohi fejedelmi hámorok vastermelése („csíki vas”, „hunyadi vas”, „belényesi vas”) egészítette ki. A 19. század elsõ felében pedig a székelyföldi Lövétén, Erdõfülén, Ditrón, valamint Klicen létesültek még bányászattal és olvasztással egybekötött vasverõk, azonban e rövidebb életû és kisebb termelésû vasmûvesközpontok alig érintették Torockó elsõrendû jelentõségét.  

 Míg a verõsgazdák a vasmunka jelentõs részét végezték, néhány torockói nagycsalád a vasáru piacát szervezte meg, és nagyban értékesítette a vasat. Ilyen vasváltók voltak a 19. század második felében a Borbélyok (Borbély Márton, Borbély Ferenc, Borbély János, Borbély Péter) és Simándi János. E nagykereskedõk a rokonság és érdekkapcsolat révén szinte monopolhelyzetet alakítottak ki, és köreiket csupán egy-két gazda „merte megzavarni”, akik a vasváltók által a verõktõl át nem vett vasárut rendszerint elég jó áron vásárolták meg, s a tavasszal jövõ székely kereskedõknek adták fel. 

Torockón, mint láthattuk, a vas kivonása éppoly kezdetleges volt, mint az érckövek kiaknázása. Az ember itt is, ott is roppant nagy munkával, ok nélküli önkínzással csak kevés eredményt tudott felmutatni. Ennek fõ oka a torockóiak minden újítástól való idegenkedése, a régi rosszhoz való szívós ragaszkodásuk és a társulati szellem teljes hiányában keresendõ. Innen van, hogy a kohóik, verõik, még száz évvel ezelõtt is olyan állapotban voltak, mint lehettek annak elõtte az õseik a 13. században. Ahelyett, hogy társulatokba állva, egyesített erõvel egy nagyobb méretû mûkohót létesítettek volna, apró, kezdetleges kis kohókban és verõkben „kínlódtak”.

 A torockói vasmûvesség hanyatlását az idõk folyamán világosan igazolják a következõ adatok: 1760-ban még 19 kohója és 23 verõje volt Torockónak, 1847-ben már csak 11 kohója és 12 verõje van, és melyeknek száma a századfordulóig 7 kohóra és 5 verõre csökkent. Mára már csak a Zoltán vereje nevû, alig 130 éves verõ maradt fenn amely a torockóinál lágyabb kudrizsi vasat dolgozott fel, de gyengébben ütõ kapaverõnek volt átalakítva a mecenzéfi minta szerint. A hámort azonban megvette és elszállíttatta a szebeni Brukenthal Múzeum.